Memnemto memoárja
A KnSWiki wikiből
Zzzz, bzzz...zzz! Bzzz! - mély morgás, mély zizegés morajlott a messzeségből. A sivár sivatag szívéből szólt, messze a nagy homoksivatag mélyéből. A végtelen homoktenger hullámain át áradt szét sivatagi homok padokon behatolva buckákba, kövekbe, sziklákba de még a mélyülő s megnyúló árnyakkal zsúfolódó forró levegőbe is. Még azon élők is megérezték kik halló távon túl netán hallás nélküliek voltak. Mmmzzz...zzz...bzzz. - zúdult a lökéshullám áradata. Fül se fogta fel igazán, inkább mint a parányi ízeltlábú bogarak s mint kúszó-mászó pikkelyes hidegvérű lények homoktenger hullámain kúszva-mászva. Beterjedt a porhanyós talajból testekbe, bele az élőkbe, megremegtetve csontot, húst és vért. A velejét rázta meg morajlás az embernek majd mélyen benn valami rég elfeledett s eltemetett ősi vágyakozást vagy félelmet ébresztett fel, tudata elzárt sötétjében, szíve lezárt szegletében. Ősi neszek, ősi zajok ezek amit minden itt élő őshonos lény a zsigereiből ismer. De mint tudjå is szívük mélyén ez csak is baj okozója lehet. Felüti fejét ősi romok képében e rég elfeledett romlás a réges régen megbukott birodalom fenyegető fekete árnya alakot ölt és felszínre tör. Ódon romok ősi őrei figyelik falánk szemekkel kik azok kalandozók akik a kegyetlen sivár pusztaságon átvágva bemerészelnek lépni eltemetett titkokat féltve őrzött birodalmukba. Világ vége vagyis az ő világuk vége a mi világunk végen ott hol e két világ, a múlt, jelen és jövő pereme összeér a végtelen sivatag szívében. Titkok temetője a hatalmas puszta homoktenger. S áramlatai mint a sűrű árnyakat is elnyelő kripta tátongó szájába sodor. Örvénylő homok az idő örvénye a homok és múlt áramlatai akár egy gigantikus homokóra. A vörhenyes nap fakó fényének forró hullámai átcsapnak a kalandozók feje felett körbefolyják és fullasztóvá változtatják az amúgy is torokkaparó karcos porral telített későesti levegőt. Kip-Kop. Kop kop! - pattogott korábban a kopácsolás. Kora reggel a karmazsinvörös napkorong fénydárdái a keleti hegylác csipkés koronái közül pontosan kapu későbbi keletkezésének helyére mutattak. Kora reggelt követőn mikor a karmazsin korong felemelkedett az ég boltozatának csúcsán izzó fehér korongként kínozta az alatta elterülő csillámló sivatagtengert. Felperzselt minden száll füvet, kíégette még a tüskés pozsgás szárú bokrokat is, felforralta a tócsákat vagy az élők vérét hogy a kipárolgások ködös pamacsait a felhőtlen kéķ ég felé csalja. De a csábított forró talajtól menekülő víz és vas szagú vérpára csapdába esett a két tenger közt. Alattuk a platinaszínűen csillogó ösvénytelen örvénylő halálos homoktenger, felettük torz tükörképeket a lenti sivatagtengernek a zafír és kék színeivel csalogató égi tenger. Ám e kipárolgások kavargó ködpamacsai szemfényvesztő illúziók képekēt derengtek fel. Furcsa torz sziluettek táncoltak valószerűtlen világ képét tárva fel azonban por karcolta, izzó fénydárda döfte elkínzott utazóknak e lidércek árnyas városok, hűs ligetek és oázisok voltak. Kapu a sivatagi pokolból a szívük vágyát életre keltő párafal fantom világába. Vérük besűrűsödött akár az iszap, nyelvük feltagadt ajkaikat vörös bőrcserepek testük fedetlen részeit vörös hólyagok borították, tagjaik sajogtak a fáradság okozta fájdalomtól. E birodalomban nem hőstettekről, kincsek halmairól de még csak nem is pár csepp bármiféle nedvességről csupán kínhalálról és szenvedésről nyögött a szív csak erre gondolt erre vágyhatott. Azonnal e helyen eltemettetni a felhevült homok alá véget vetve a kínnak. Várjanak napszítta fehér csontjain útjelzőként jövendő korok utazónak, mementóként a kínhalálnak. Mauzóleum minden dűne, monumentális műemlék e hajdanvolt ám elfeledett bukott birodalomnak! Ám az árnyak árgusan figyelték hívatlan vendégek jöttét, figyelték minden egyes elforró verejtékcseppjüket a sivatagi pópatételek során. S a még élőket figyelni fogják ahogy elnyeli a kripta feneketlen fekete gyomra. Az őrzők várták már őket. Ők sosem adják át féltve őrzött titkaikat és kincseiket! Örökkön-örökké kapzsin őrzik idejük kezdetétől az idók végezetéig. Zzzz...brrr - búgták felbőszülten. A féltékenység és mohóság rázta meg a kripták falait majd a sivatag síkságait és pengeéles szikla alatt is. KOP-KOP...KIP-KOP! - törte meg az évszázados csendet a kripta jele. Ki az ki belép múltunk kriptájába. Ki az ki élve zár magába a kincsek tárnája!? Ki az ki elmeséli bús sorsát a balga kalandozóknak?! Senki hát s semmi más mint a mély hallgatásba merült határtalan homoksáncok sivár sírboltja, a távoltalanság és időtlenség őrzői.
Egy valaki figyelmét azonban nem kerülhette el a sírrablók settenkedése. Egyvalakik folytonos figyelemmel fürkészték az árnyak birodalmát. Egy szem, egy gigászi szegeződött rá. Számos azonos de szörnyűségében eltörpülő tekintet fókuszát a sivatagi földek távolba vesző titkai felé. A gigászi írisz remegve kitágult. De most nem a kinyíló, az árnyak birodalmából néhai sivatag birtokolta birodalmuk elkínzott földjeire nyíló kapuk egyikére lett figyelmes. De nem ám. Egy kapu volt az de sötétebb minden addigi kapu árnyakkal zsúfolt szájánál s ez nem okádta torkából a múlt fekete árnyait a sivár földekre. Nem, ez elnyelte a sivatag homokját, a fényt benne az idővel. És ott az óriás szem s szemek megpillantották a karmazsin szín napsugarak kirajzolta sziluettjét a fekete dűnék tövében tátongó fekete száj előtt a bitorlóknak, birodalmuk fosztogatóinak...kalandozóknak!
